Hosain mesélte:
"Ahogy nagypapámtól hallottam, az új jövevények egykor jó emberek voltak. A turbános, nagy szakállas, állig felfegyverzett férfiak, akik hajdan azért jöttek a városunkba, hogy.... valójában, nem is tudom, miért.
Beshood nagyon békés volt az érkezésük előtt. Én nyolc évesen azzal segítettem a szüleimnek, hogy felkeltem hajnali hatkor, és elmentem a kb. egy órára lévő pékségbe, hogy kenyeret hozzak a környéken élő családoknak. Ezért cserébe kaptam egy kis zsebpénzt, aminek nagyon örültem. Ugyanis édesapám még a tálibok érkezése előtt elment Kuvait-ba dolgozni, mivel Afganisztánban nem kapott állást. Ő sok országban megfordult már. Kereste a legmegfelelőbb munkát, hogy eltarthassa a családját: A húgomat, az édesanyámat és engem. A szüleimnek még házuk sem volt házasságuk után. Egy kisebb lakást béreltek, ami már nem volt elég, amikor én érkeztem. Mára már egy hat szobás, két szintes házban lakunk, ami csak a miénk. Ennyit jelent, hogy apám tudja és mindig is tudta, hogy bármerre is megy, édesanyám megvárja. Mindig is várni fog rá...
A gyerekek már egészen kis koruktól kezdve segítenek a szüleiknek dolgozni. Amiben csak tudnak. A legtöbbször a szőnyegek készítése a gyerekek feladata. Én már 12-13 évesen inkább dolgozni akartam, mint tanulni. Szégyelltem, ha pénzt kellett kérnem anyámtól valamire. Amikor elmentünk a boltba, akkor mindig én fizettem. Kínosnak éreztem volna, hogy egy nő fizet helyettem. Még ha a saját édesanyám is az. Nem mondom, hogy könnyű volt. Délelőtt iskolába jártam, délután pedig dolgozni mentem. De már maga a tudat is megérte, hogy önellátó vagyok, és senkinek nem vagyok a terhére.
Akkoriban gyakran áthívtam a barátaimat. Édesanyám nagyon megértő volt, még akkor is, amikor tucatjával érkeztek nem várt vendégek hozzánk. Szorgosan összeütött valamit a konyhában. Soha nem volt egy rossz szava sem hozzám.
A Tálibok eleinte csak iránymutatás képen terjesztették a vallásukat. Akkor még nem is voltak sokan. Aztán csapatustól jöttek a városba, és úgy gondolták, hogy minden az övék. Mindenkinek úgy kellett viselkednie, ahogyan ők azt megszabták. A férfiak nem vághatták le a szakállukat, a más vallásúakat erőszakkal próbálták áttéríteni. Már nem mertük kinyitni a gázcsapokat, mert a Tálibok sorra robbantották fel a hazarak házait, csak mert ők pastuk voltak, mi pedig egy kicsit is másképp néztünk ki, másképp viselkedtünk, mint ők. Szerencsére annyi tisztesség még maradt bennük, hogy a nőket és a gyerekeket nem bántották. De a hazara férfiaknak pokol volt az életük. A hazarak egy nagyon kis lélekszámú népcsoport Afganisztánban. Valaha Dzsingisz Kán harcosai közül maradt ezen a területen egy pár száz fős csoport, és mi az ő leszármazottaik vagyunk. Éppen ezért szemünk húzott, az orrunk kisebb, mint a pastuké. Arcunk kiköpött mongol.
Tizenöt éves lehettem, amikor elköltöztem Kabulba. Édesapám azt mondta, hogy nincs miért aggódnunk, ugyanis ő kettős állampolgár. Harcolt Irán oldalán az Arab Emirátusok ellen, így majd elköltözhetünk oda, és jobb életünk lesz. Csakhogy Irán hálátlanul elvette minden afgán embertől az iráni állampolgárságát, és ezzel a lehetőséget is a menekülésre. Pedig egykor csak ezzel az ígérettel tudott katonákat szerezni.
Én Kabulban megismertem valakit, akinek volt egy élelmiszerboltja, ahol titokban alkoholt árult. (Afganisztánban és az arab országokban tilos alkoholt árulni és fogyasztani) Ez a munka jól fizetett, így tudtam támogatni édesanyámat és a húgomat. Idő közben elkezdtem a keresztény vallást is tanulni, ami a Tálibok fülébe jutott.
Egyszer, mikor hazafelé mentem, megállítottak. Öten voltak, mindegyik kezében ott volt egy fegyver. Mindegyik egyformán büdös és csapzott volt. Rendezetlen szakálluk miatt alig látszott, hogy titkon mosolyognak. "Azt hallottuk, hogy keresztény hitre akarsz térni, és angolul tanulsz..." - mondta az egyik. Egy másik idegesen tapogatta a ravaszt, mintha csak arra várna, hogy rossz választ adok. Tudtam, hogy az igazság egyenlő lenne az öngyilkossággal, így hazudtam. "Hát, rossz információt kaptatok."
De nem hittek nekem. Az egyik rám szegezte a puskát, és mondták, hogy pakoljam ki a zsebeimet. Valami jel után kutattak, ami a keresztény vallás követésére utal...Végül nagy kegyesen elengedtek azzal a figyelmeztetéssel, hogy "figyelni fognak".
Aztán még rosszabbra fordult minden. Idő közben meghalt édesapám, ráadásul egy napon egy csapat rendőr érkezett a boltba. Látszott, hogy már tudták, mit keressenek. Valahogy sejtettem, hogy a Tálibok keze lehet a dologban.
Három napig nem kaptam ételt a börtönben. A rendőrök úgy gondolták, kivégzés előtt felesleges pocsékolni az amúgy is kevés ételt...
Végül a bolt tulajdonosa lefizette az őröket, így kiszabadultam. Tudtam, hogy ott már nincs maradásom: A Tálibok megtudták, hogy angolul tanulok, ami ugyebár az amerikaiak nyelve, így tiltott gyümölcs. A rendőrök pedig az alkoholárusítás miatt fognak üldözni. Éppen ezért elutaztam Dubaiba. Ott fél évig voltam. Rengeteg pénzt kerestem. Annyit, hogy még édesanyám kérését is sikerült teljesítenem: Elindultam Európába.
Valójában Németországba akartam eljutni, de az embercsempészek kiraktak itt Magyarországon, és csak ennyit mondtak: "Itt van Európa"
Budapesten felkerestem a rendőröket. Mondtam, hogy Ázsiából jöttem, és szeretnék itt menedékkérelmet kérni, mire a rendőrök átszállítottak Békéscsabára. Az a "tábor", ahova szállítottak, inkább hasonlított egy börtönre. Nem mehettünk ki az utcára, és őrök vigyáztak arra, hogy ezt be is tartsuk. Ott az első meghallgatásomon, ennyit mondtak: "Fogadja el a dari-magyar tolmácsot, mert annál hamarabb kimehet Debrecenbe, a nyitott szálláshelyre. Itt most csak néhány okot kell felsorolnia, miért is gondolja úgy, hogy jogosult a menedékkérelemre." Maximum 10 perc alatt lezajlott minden. Én elkezdtem mondani, hogy 17 éves vagyok, és azért jöttem Európába, mert a Tálibok elárasztották a szülővárosomat, aztán elmentem Kabulba lakni, ahol alkoholárusítással foglalkoztam, majd elkaptak a rendőrök." Ekkor belém fojtották a szót. Azt mondták, ennyi elég, majd értesítünk.
Ezután a debreceni táborba kerültem. A második meghallgatásomra itt került sor. Ismét elmondtam, amit az előző eljárásban, aztán rátértem a keresztény vallás tanulására, amikor félbeszakítottak. Azt kérdezték, miért nem szóltam erről az előző meghallgatáson? Válaszom az volt, hogy nem hagyták. De nem hittek nekem. Kétkedve néztek rám akkor is, amikor meghallották, hogy 17 évesnek vallottam magam, vagyis fiatalkorúnak. Ekkor elküldtek egy orvoshoz, aki megállapította, hogy valószínűleg '19 és 21 év" közötti lehet az életkorom. Hiába tiltakoztam, mindhiába. Mint később kiderült azért, mert a kísérő nélküli fiatalkorúnak minden Európai Uniós ország köteles védelmet adni. Magyarország ezt a védelmet tagadta meg tőlem. És az esélyt egy jobb életre. Kaptam egy kártyát, amin az állt születési dátumként, hogy 1989.01.01. Beshood, Afganisztán. Mivel semmit sem tehettem, így elfogadtam. Gondoltam, megteszi, amúgy sem akartam sokáig ebben az országban maradni. Néhány barátom már itt volt egy ideje a debreceni táborban, így úgy döntöttem, hogy az új évet mindenképpen itt töltöm. Két-három hónap múlva pedig megpróbálok eljutni Franciaországba vagy Olaszországba, mivel sokan mondták, hogy az a két ország valóban ad lehetőséget az Ázsiából érkezetteknek.
De a szilveszter éjszaka úgy hozta, hogy másképp alakult...
Amikor először megláttam őt…
A város főterén volt egy "utcabál" szerűség, csakhogy szinte senki sem táncolt. Csak mi mozdultunk meg, és egy csapat külföldi. Az egyik haverom összeütközött az egyik sráccal, és elkezdtek beszélgetni. Végül az a srác odahívta a többieket is és egy körben elkezdtünk táncolni. Az egyikőjük nagyon megtetszett nekem. Kicsi, húzott szeme volt. Első ránézésre kínainak tűnt. Másodikra is… és nagyon jól tudott táncolni. A barátai általában őt lökték be a kör közepére, mivel ő tudott breakelni. Esni kezdett az eső. Már nagyon fáradt voltam, de ennyi pia után ez már egy csöppet sem érdekelt. Még az egyik bárban megittunk vagy két koktélt, az egyiknek a nevét sem ismerem. Annyi szent, hogy ütős volt. Persze, az is lehet, hogy otthon nem kellett volna egy kis házi pálinkával bemelegíteni.... vagy talán a forralt bor volt túl sok? Hát, erre már biztos nem derül fény...
Két fiút, akik a kis 11 fős lánycsapatunkkal tartottak a szilveszteri féktelen bulizás során, akkor már két órája próbáltunk lerázni Adrival. Nem mondom, amikor már harmadjára kérdezték meg, hogy "de biztosan van barátunk?" akkor már kezdtem kicsit ideges lenni. Mert nem, valójában egyikünknek sem volt. De mi csak ezt a kifogást tudtuk kitalálni, hogy miért nem akarunk randizni velük.
Egyszer csak a kis kínai megkocogtatta a vállam, és a fülembe súgta: "you are very nice and beautiful." Először csak mosolyogtam. Igen, valóban nagyon szép lehetek, amikor a zuhogó eső valószínűleg az államig lemosta a szemfestékemet, a hajam pedig leginkább egy felmosórongyra hasonlíthatott. Azt hittem, ez csak egy bevált csajozós duma, és én nem akartam bedőlni neki. Valahogy mindig is idegesítettek az olyan pasik, akik csak trófeakén tekintenek a lányokra. Azonban amikor belökték a kör közepére táncolni, mintha csak nekem táncolt volna. Mielőtt éjfélt ütött az óra, nekünk vissza kellett érnünk a bárba, ugyanis ott vártak a barátaink, akikkel koccintanunk kellett. Pedig legszívesebben itt maradtam volna. Itt, a zuhogó esőben, vizesen és csapzottan... és egy kicsit részegen.
Mielőtt elmentünk volna, megadtam a számom neki. Nem is tudom, hogy miért... hiszen még a nevét se tudtam. Hát, így telt a szilveszterem...
Másnap délután már jött is egy hívás. Annyi de annyi kérdésem lett volna, amit nem tudtam elmondani, hiszen alig tudtam angolul. Először csak nagyokat hallgattunk. Végül megkérdeztem a nevét. Azt mondta, Jamie. Megegyeztünk egy randiban, miközben én könyörögtem neki, hogy inkább sms-ezzünk, mert szóban nincs időm kikeresni a szavakat a szótárban :)
Az első randi egy katasztrófa volt. Már ott elszúrtuk a dolgot, hogy nem emlékeztünk egymás arcára. Én ott szobroztam a megbeszélt helyen fél órán keresztül, a plaza előtt. Ő többször ki-be járkált egy haverjával, és eléggé feltűnően nézett, de nem vitte rá a lélek, hogy oda is jöjjön....
Végül elmentem a barátnőmék házába, akik a központban laktak, így gondoltam, hogy ott maradhatok kicsit: úgyis közel van a buszmegálló. Ekkor csörgött a telefonom. Szerencsémre ott volt egy lány aki nagyon jól beszélt angolul, így ő mindent lefixált. Fél óra elteltével odamentem a vonatállomás érkezési oldalára. Épp, ahogy megegyeztünk.
És akkor odajött a kis kínai. Egy haverja is eljött vele, aki a köszönés után rögtön kettesben hagyott minket. Azt mondta a neve Hosain. Erre én megkérdeztem, hogy akkor hol van Jamie? Mire ő: "Azért mondtam, hogy a nevem Jamie, mert a Hosainról nem gondoltad volna, hogy tényleg egy név..."
Felhívtam a barátnőméket, mivel a lelkemre kötötték, hogy mindenképpen jelentkezzek. A telefonba tök nyugodtan ecseteltem nekik, hogy ne aggódjanak, itt van a kis kínai. Mikor letettem, Hosain már mosolygott... "Ami azt illeti, én afgán vagyok. Nem kínai..." Nahát, erre nem gondoltam volna... egyáltalán azt se gondoltam volna, hogy bármit megért abból, amit mondok. Nyilván nem ez volt az első eset, hogy azzal találkozott, hogy valaki kínainak nézte... milyen kínos.
A bárban, ahová biliárdozni mentünk, már a barátai lefoglaltak egy asztalt. Öten pattantak fel, hogy átadják nekem a helyet. Mindannyian arabnak tűntek, egyedül Hosain nézett ki másképp, mint ők. De ő mindenkitől különbözött. Egyszerűen különleges volt. És nem csak ebben... a randi alatt meg sem próbált nyomulni... végig tisztelettudó volt, és leste minden kívánságom. Körülbelül öt percenként kérdezte, hogy nem vagyok-e szomjas... amikor azt mondtam, hogy nekem haza kell mennem, elkísért a megállóig, és még ekkor sem volt tolakodó. Két puszival váltunk el... és azzal a biztos tudattal, hogy nem ez volt az utolsó találkozásunk.
Az első találkozást több is követte, és immár egy éve, hogy együtt vagyunk. Hosain eljegyzett, és most nagyon hiányzik. A nyírbátori "őrzött szálláshelyen" van. Ami gyakorlatban egy börtönt jelent. Ezt az intézmény átmenetileg hozták létre, egy régi laktanyából, még évekkel ezelőtt, mert akkoriban nem tudták hová elhelyezni a menekülteket. Aztán, valahogy elfeledkeztek az emberi jogokról...
Mostanság azokat viszik oda, akik az elutasított menedékkérelmük után elmennek más európai országba, és onnan visszadeportálják őket ide, Magyarországra. Ennek az az oka, hogy mindenki csak ott adhatja be a menedékkérelmét, ahol először beadta. Ha ott elutasítják, akkor vége, mivel a többi ország visszaküldi az eredeti célországba. Sikerült beszereznünk egy ügyvédet, aki szintén azt mondta, hogy Hosainnak meg kellene kapnia a menedékjogot, de már késő..."rossz országot választottál" - mondta nemes egyszerűséggel.
Soha nem felejtem el azt a napot, amikor a bírósági tárgyalásra mentünk. Amint beléptünk, a Bevándorlási Hivatal képviselője, egy szőke hajú nő mosolyogva köszöntötte a bírót "Hát már megint találkozunk?" - mint két régi jó barát. Már akkor tudtam, hogy semmi esélyünk...
Az egész eljárás annyira megalázó volt. A mi kérdéseinket és felvetéseinket jegyzőkönyvbe se vették... az anyagról, amit összeállítottam az afganisztáni háborúról, csak annyit mondtak: "Ez magyar állampolgárokra vonatkozik." Végig sem olvasták...
Amikor szólni mertem, hogy a bíróúr rosszul diktált be valamit a jegyzőkönyvbe, akkor megkaptam azt is, hogy "ez egy hivatalos tárgyalás, itt maga nem beszélhet." Majdnem elaludt, miközben a tolmács fordította, amit Hosain mondott.
Ezután már csak 5 perces szüneteket kérhettünk. Az egyik ilyen szünet során, a folyosón találkoztunk egy idős ügyvéd úrral, aki odajött hozzánk, amikor tanakodunk, hogy mit kellene mondani...
"Elnézést, az úr Afganisztánból jött? És azt mondják, hogy Afganisztánban biztonságos a helyzet?! Nézzék, én afrikai menekülteket szoktam képviselni, és az még egy dolog, hogy az afrikai országokra ráfogják, hogy biztonságos... de Afganisztán?!"
Hát, ebben egyet értettünk, de érdemben semmit nem tudott mondani, csak sopánkodott, hogy ez nem lehet igaz. Titkon mi is reméltük, hogy csak álmodunk, és egyszer majd felébredünk... de nem így lett. És ennél aljasabban nem is járhattak volna el velünk kapcsolatban...
Az előző határozatban, amelyben elutasították Hosain menedékkérelmét, szerepelt egy website, amely hiteles forrásként volt feltüntetve az afgán biztonsági helyzetet tekintve. Ehhez képest, még csak nem is létezett. Amikor mi felvetettük ezt a kérdést, a Bevándorlási Hivatal képviselője elvörösödött, majd törni kezdte a fejét egy megfelelő indokon: "Jaj, bíróúr, én magam nem ellenőriztem le a weboldalt, de én csak azt tudom mondani, hogy mi hiteles forrásokból dolgozunk. A kollégám nyilván félreütött valamit, de most ne egy számon vagy egy betűn vitatkozzunk már..."
Hát, vita az nem volt. A bíró és az ellenfelünk teljes egyetértésben döntött Hosain sorsa felől. Amikor azt mondtuk a bírónak, hogy kérem, adjon egy másik időpontot a tényleges döntésre, mivel jelenleg nincs ügyvédünk, azt mondta: "Nem, én ma dönteni fogok"
Amikor kiküldött mindenkit, azzal, hogy a bíróság döntésre készül, odakinn a folyosón már Hosain vállára borulva sírtam. Mindketten tudtuk, hogy nekünk van igazunk, ugyanakkor azzal is tisztában voltunk, hogy semmit nem tehetünk a magyar bürokrácia ellen.
Rá öt percre már hívott is a bíró minket...
A kezében volt kinyomtatva egy A4-es papír, teleírva. Mivel ilyen gyorsan még én sem tudtam volna begépelni ennyi szöveget, ezért biztosra vettük, hogy már rég kész volt az elutasító határozat.
A folyosón mindenki engem vigasztalt.... az idős ügyvéd úr, a dari-magyar tolmács, és Hosain, akitől nem bírtam elválni egy másodpercre sem...
iután visszajöttünk Debrecenbe, én rögtön elkezdtem győzködni Hosaint, hogy el kell mennie Magyarországról. Meg kell próbálnia eljutni Olaszországba, vagy Franciaországba, onnan talán nem küldik ide vissza...
De ő nem volt hajlandó itt hagyni engem. Azt mondta, bízzunk benne, hogy Isten segít...
Felkerestünk egy ügyvédet. Elmeséltem neki a bírósági tárgyalást. Amikor ahhoz a részhez jutottam, hogy "szerintünk csak a nevet cserélték ki az elutasító határozatban" csak annyit mondott: "nevetni fog, van, akinél még a nevet is elfelejtették kicserélni." Hát azért nem ez volt életem legjobb poénja... egy felől jó volt a tudat, hogy megerősítettek abban, hogy nekünk van igazunk. Másfelől, elszomorító volt tudni, hogy Magyarország így játszik más emberek életével...
Az ügyvéd rengeteget segített nekünk. De mi hiába mondtuk neki, hogy Hosaint börtönbe fogják zárni,ha itt marad, nem hitt nekünk. Hát, igen, ugyanis a nyírbátori "őrzött szálláshely" nem börtönként, hanem táborként van feltüntetve papíron. Éppen ezért nem értette az ügyvéd, hogy nekünk mi a panaszunk...
Egyik vasárnap Hosain azt mondta, hogy a táborban mondták neki, hogy holnap az Emigrációs hivatalba kell mennie. Azért nem árulta el korábban, mert tudta, hogy aggódni fogok. De én nem aggódtam... csöppet sem... felhívtam az ügyvédet, aki megnyugtatott afelől, hogy nem lesz semmi baj. Azt javasolta, hogy Hosain adja meg az ügyvédje számát, és majd ő elintéz mindent.
Csakhogy a hivatalban ezt nem engedélyezték... Hosain azt kérte, hogy hívják fel az ügyvédjét, mire ők azt mondták, hívja fel maga, ha akarja. Hosain nem vitt még telefont sem... hangsúlyozom, az ügyvéd biztosított minket arról, hogy minden rendben lesz. Így nem is vettük túl komolyan a dolgot. Ekkor Hosain azt mondta, hogy rendben, a folyosón van egy telefon, majd onnan felhívja az ügyvédet... de ezt sem engedték. Hétfőn délután 5 órakor átszállították a nyírbátori őrzött szálláshelyre... anélkül, hogy Hosain bármit is szólhatott volna akárkinek. Én kétségbeesve hívogattam a mobilját, de nem kaptam választ...
este hét körül vette fel az egyik barátja. Azt mondta, már mindenhol kereste Hosaint, de nem találja... szerinte nincs a táborban. Egész éjszaka nem bírtam abbahagyni a sírást... ráadásul anyám, aki köztudottan utálja Hosaint, még rá is tett egy lapáttal: "Hagyd már abba a sírást, nem tudok aludni..."
Hát, kösz a támogatást...
Még aznap éjjel megkerestem a Bevándorlási Hivatal számát, és másnap már hívtam is őket, hogy megtudjam, mégis hol van Hosain. Szerencsére szerdán már véget is ért a suli, és már mehettem is a szerelmemhez látogatóba.
LÁTOGATÓBA. Igen, milyen megalázó. Hosain nem hagyta el az országot... és most ezért van börtönben. De ha elhagyta volna, és más európai országba szökött volna (már ha egyáltalán eljutott volna odáig) akkor visszaküldték volna Magyarországra, és azért kellett volna börtönbe mennie...
Persze, boldoggá kéne tennie annak a tudatnak, hogy Hosain még erre is képes volt miattam. De valahogy, ez most sovány vigasznak tűnik. Inkább lenne boldog tőlem távol, mint sem bezárva rácsok mögé, zord, fehér falak közé, mint valami bűnöző... amikor a legnagyobb bűne az, hogy SZERET...
