 |
| Kabul bombatámadás után |
"Nem hívta, de ami még rosszabb, nem is várta őket senki... A menedékkérők itt élnek velünk, mégsem tudunk semmit róluk." Amit látunk, az, hogy más a bőrszínük, az arcuk, hogy legtöbbjük nem busszal jár, hanem gyalog vagy biciklivel. És sokan azt is látni vélik, hogy Magyarország rengeteg pénzt fordít a menedékkérők ellátására... csakhogy ez nem így van...de szerencsére van néhány egyesület, akik segíteni akarnak azoknak, akiknek a legnagyobb szükségük van rá...a Cívishír interjúja következik a Menedék egyesület egyik tagjával, Adóba Évával..
A befogadó állomás, az átmeneti otthon (a dolgozók minden jó szándéka ellenére) igazából átmeneti otthontalanságot jelent. Zaklatott, múltukat, életüket, családjukat, sorsukat gyakran kényszerűségből elhagyó emberekről van szó. A világ „szomorú” feléről jönnek – mit adhat nekik Magyarország? Mik a beilleszkedés első lépései?
Adóba Éva: – A befogadó állomáson élők kényszerből vannak itt. Elhagyták otthonukat, mert a körülmények nem tették lehetővé, hogy tovább ott maradjanak. Sokuknak az is elég, hogy itt biztonságban vannak. Némelyikük azonnal, míg mások egy kis idő után keresik fel egyesületünket, hogy szeretnének magyarul tanulni, mihamarabb dolgozni, megismerkedni az itteni szokásokkal. Azt hiszem, hogy Magyarország „csak” esélyt adhat egy új élet kezdésére.
A Magyarországon élő, vagy ideig-óráig tartózkodó menekültekre mint hívatlan konfliktusforrásra tekint a többség. Az elfogadtatás, az objektív kép kialakítása elemi érdeke lenne mindkét félnek. Önök miben tudnak segíteni?
Adóba Éva: – Egyesületünk egyik fő feladata, hogy harcoljunk a diszkrimináció ellen és minél több lehetőséget kapjanak a menekültek a bemutatkozásra a befogadó társadalom felé. Több célzott kampányt szerveztünk már ezen cél elérése érdekében. (Önarckép, Figyelj rá, adhat neked stb.) Második alkalommal rendezzük meg Import hepaj című műsorunkat, melyen Magyarországon élő bevándorló művészek kapnak bemutatkozási lehetőséget december 4-én ingyenes multikulturális rendezvényünkön a Klinika Egyetemi Klubban. Kampányaink célja, hogy a menekültek megmutathassák a magyaroknak, hogy kultúrájukkal és tudásukkal gazdagíthatják ezt az országot. Feltéve, ha hagyjuk…
Beszélhetünk-e tervszerű integrációról akkor, ha nem is tudjuk, meddig maradnak nálunk? Más bőrszín, más vallás, más értékek, szokásrend, gyakran egész más színvonalú civilizáltság. Jó nekik, ha bizonyos fokig megtanulnak alkalmazkodni, majd tovább állnak?
Adóba Éva: – Mindenképp szükség van az integrációra, hogy mihamarabb a magyar társadalom aktív részeseivé váljanak. Úgy tapasztalom, hogy a más országokba továbbutazók egy része nem tervezte, hogy továbbáll Magyarországról, de épp a hiányos integrációs politika és támogató rendszer miatt mégis sokan úgy döntenek, egy fejlettebb országban próbálják újra kezdeni az életüket. Azért azt hozzá kell tennem, hogy a debreceni befogadó állomáson nem valósul meg integráció, az itt lakók legnagyobb része nem vállalhat munkát, mert a jogszabályok nem teszik lehetővé.
A gyerekek általában nyitottabbak az újdonságra, könnyebben bíznak, könnyebben szeretnek. Menekültként is nagyobb az esélyük elfogadni az új helyzetet?
Adóba Éva: – A gyerekek sokkal könnyebben beilleszkednek, gyorsabban sajátítják el a nyelvet és nem ritka, hogy „kis tolmácsokként” segítik a szülőket eligazodni Magyarországon. Viszont azt gondolom, hogy a beilleszkedés két félen múlik, így hiába nyitottak a menekült gyerekek a befogadó társadalom felé, ha az nem szívesen látja őket.
Az önkéntességnek nincs túl nagy divatja hazánkban. A Menedéken keresztül tudnák esetleg segíteni a menekülteket valamilyen formában azok, akik akarnák? (magyar nyelv oktatása, szocializálás stb.)?
Adóba Éva: – Egyesületünknek évek óta vannak önkéntesei. Így van ez a debreceni befogadó állomáson is. Nagyon sokat segítenek a nyelvoktatásban, a különböző programok szervezésében, az ambulancia munkájában vagy „csak” játszanak a gyerekekkel. Értékelendő, ha valaki arra szánja a szabad ideje egy részét, hogy másoknak segítsen, ezért igyekszünk minél inkább támogatni önkénteseink munkáját. Egyik önkéntesünk épp most kapta meg Az év önkéntese díjat az Életfa Alapítványtól. Nagyon büszkék vagyunk rá.
Magyarországnak egy fillérébe sem kerül, hogy a menedékkérők itt tartózkodjanak. Ugyanakkor Magyarország szép kis summát kap minden új ide érkező menedékkérő után... amit elvileg az ellátásukra kellene fordítania. Ehhez képest, a tábor tele van csótányokkal, a fürdőszobában szörnyű higiénés körülmények vannak, és nincs lehetőségük magyarul tanulni, vagy bármiféle mesterséget elsajátítani. Sokan szeretnének tanulni, de nincs rá lehetőségük.
Az állam 7000 Ft zsebpénzt ad nekik, amelyből meg kellene tudni oldaniuk a ruházkodásukat, és amely nem minden esetben jut el mindenkihez. Mivel dolgozni nem tudnak, sokuknak az otthon maradt családtagjai küldenek pénzt az alapvető dolgok megvételére. Pedig ők nem ezért hagyták el a hazájukat. Egy jobb élet reményében érkeztek Európába, azért, hogy tudjanak segíteni az otthon maradtaknak, és hogy végre szabadon élhessenek.
Az Önarckép egyik interjújában, amit a Menedék egyesület készített, azzal a céllal, hogy közelebb hozza a menedékkérőket a lakossághoz, Shady, Afganisztánból így beszélt:
"Én csak szabad életet akartam. Afganisztánban, ha azt mondod, te angol tanár akarsz lenni, nem lehetsz, mert az az amerikaiak nyelve, így tiltott. Az európai országokban a rendőrök elől, otthon a tálibok elől kell menekülnöm"
Azok a menedékkérők, akik ide érkeznek Magyarországra, általában csak átutazóban vannak...nem sokan szeretnének itt élni. Aki mégis a mi kicsi országunkat válassza új otthonként, annak nincs túl sok esélye. Először is egy nagyon jó ügyvédre volna szüksége, ami szinte egyenlő a lehetetlennel, mivel nem beszéli a nyelvünket...
Azokat, akik háború elől menekültek el a hazájukból, a Genfi egyezmény nem tekinti menekülteknek. Ugyan az UNHCR mindig is menekülteknek tekintette a háború elől menekülőket is, általában az országokban nem ez a bevett eljárás.
Kicsi országunkban rohamosan nő az átlagéletkor... a népesség egyre csak öregszik, és már már ott tartunk, hogy nem lesz elég adófizető. Azok, akik tényleg vállalják a menedékkérelemmel járó gyakran embertelen procedúrát, azok komolyan gondolják, hogy itt képzelik el a jövőjüket. Hosain szavaival: "Ha Magyarország adna nekem egy lehetőséget, én örömmel dolgoznék ezért az országért. Mert tudnám, hogy hiába máshol jobb, de ez az ország hozta egyenesbe az életem."
És szerintem nem ő az egyetlen, aki ezt így gondolja...
